Kenting a sziget legdélibb pontja, kb. ötszáz (nem találom a nullást a magyar billentyűzetkiosztáson, itt ma arab szám nem nagyon lesz) km-re Taipeitől.
A taiwani nép egy fokkal karakánabb mint mondjuk a román, legalábbis a vezetői azok, mivel amikor volt húszmilliárd (a nullás továbbra sincs meg) dollárjuk akkor nem azzal foglalkoztak, hogy sebtében ellopják, vagy újabb választást nyerjenek vele, hanem felépítettek egy komplett gyorsvasút hálózatot a sziget nyugati oldalán, ami lehetővé teszi, hogy a két legnagyobb, egymástól négyszáz km-re fekvő agglomeráció kb. 1,5 (hehe) órányi utazásra legyen egymástól. Aki ment már Bukarestből mondjuk Kolozsvárra vonattal, az tudja értékelni a teljesítményt. A jegyek nem sokkal drágábbak mint itthon, a szolgáltatás pedig összehasonlíthatatlanul jobb. Ja és nincs kalauz, mindenütt elektronikus beléptetőrendszert használnak, azt nem lehet megvesztegetni.
Az egyszerűség kedvéért a komplett felszerelést kulcsrakészen megvették a japánoktól.
Ahogy Orsika is írta, két órán keresztül száguldottunk rizsföldek között az úton. Amit viszont nem írt, hogy a teljes ottartózkodásunk alatt kb. háromszor láttunk rizst, ebből kétszer ettünk is. Arra a kérdésemre, hogy akkor mégis hova lesz el ez a rengeteg rizs, Ling nagynénje azt válaszolta, hogy otthon ők eszik, de a vendégeknek ritkán adnak, mert túl "szegény" étel, a fiatalabb korosztályok pedig egyre inkább kenyeret és búzalisztből készült dolgokat fogyasztanak. Ami szívásnak tűnik, mivel a kenyérzabálás nem a trópusokra lett kitalálva, plusz Taiwanon nem igazán terem meg a búza.
Tehát Kenting: a szállásunk egy mezőgazdasági kutatóintézet bentlakása volt, ami azzal az előnnyel járt (amellett, hogy jó messze voltunk a forgalomtól), hogy először láttunk az utunk alatt kutyánál nagyobb állatot. Nem akarom nagyon fokozni az izgalmakat: t e h e n e t láttunk. Ling nagybátyja és nagynénje ennek az intézetnek a vezetői és amellett hogy hangos európaiakat látnak vendégül, állatnemesítéssel foglalkoznak. Ha jól értettem létezik valamilyen program a sziget tehén és kecskeállományának felnemesítésére (juhot nem, ahhoz túl meleg van), ami azért érdekes, mert egyes kutatások szerint az ázsiai országok lakosságának kilencven (ó átkozott nullás) százaléka laktóz intoleráns, vagyis nem bír tejterméket fogyasztani. Ezért van az is, hogy az üzletben nincs tej és sajt, van viszont minden színű, fomájú és ízű szójatej, meg tofu.
Szóval láttunk tehenet és kecskét, ettünk tejből készült pudingot (meg fűből készültet, ami egy vegán csemege lesz majdan, csak ki kell várni) és láttunk igazi tejfölet meg sajtot.
A tény, hogy tehenet akarnak tenyészteni azt jelzi, hogy valamilyen demográfiai változás van úton, állítólag a tizen- huszonévesek már jóval inkább képesek tejet és tejterméket fogyasztani mint az idősebbek.
Magáról az útról Orsika már leírta az élményeket, ami nekem még azokon felül megmaradt: a 7-11-ben (hehe) érezhető mindent átható tojásbűz, ami az ott kapható "iron eggs"-ből árad (a tojást napokon keresztül szójaszószban főzik), a rekkenő hőség amiben csak mi voltunk az úton és az esti nyüzsgés az utcán amikor meg mindenki más is. A rengeteg tengeri herkentyű, aminek egy részét sikerült kipróbálni, egy részét sajnos nem, de még most is kívánom. És Ling nagybátyjának az arca, aki miután letette az utolsó kiürített pálinkáspoharat, azt mondta " I can drink well, but not this" (ennek ellenére másnap kölcsönadta az autóját, ami önmagában is nagyon szép gesztus, hát még ha figyelembe vesszük, hogy előző este velünk volt amikor megittunk egy üveg pálinkát és kb. két láda sört).
Ja és a csótány (fiatal virgonc állat, kb. 9 cm hosszú) amitől napokig azt álmodtam, hogy valami be akar mászni a számba vagy a fülembe.
Egyszóval Kenting nagyon kellemes volt, még visszamennénk. De huszadikán már jegyünk volt Bangkokba, úgyhogy továbbáltunk.
No comments:
Post a Comment